Nehéz erről beszélnem elfogulatlanul, hiszen annyira megható volt, már-már hollywood-i történetbe torkollik: kicsi esélytelen falu, rossz körülmények, lányokkal van ki a csapat, mégis...
De kezdjük a legelejéről. A kislányom Kata már 5 éves kora óta rendszeresen lejár foci edzésekre. A bátyja Lacus leginkább a közösség miatt jár, de Katán szinte az első pillanatoktól kezdve látszik, hogy szereti a labdát, és megy neki a lábbal terelgetés. No meg van valami kü,lönleges akarat benne, ami szinte mindig győzelemre tör.
Így került be a néhány óvodást tartalmazó fiú korosztályos csapatba. A tanévzárást megelőzően az MGYLSZ írt ki labdarúgó tornát, ahová mintegy 220 hasonló korú csapat nevezett szerte az országban. Már a kezdeti fordulókon örült a szívem, mikor láttam ezt a kis társaságot játszani, sokszor igen tudatosan passzolni, ötletesen gurítani a labdát a hálóba. Ráadásnak többször kérdezték az edzők kié ez a kislány? Újra és újra dagadt a mellem a boldogságtól. Jellemző, hogy az országos 20-as döntőbe jutást úgy élték meg a gyerekek: "miért nem volt jobb az ellenfél, miért volt ennyire egyszerű legyőzni őket?"
Így kerültünk pestre jó néhány szülő társaságában a népligeti sport centrumhoz a megyei győztesek és a budapesti győztes által fémjezett döntőre. Húsz csapat, megannyi aranyos pici gyerek. Öröm volt őket elnézni. És hihetetlen izgalmas. Csak állsz tehetetlenül a pálya szélén, azt hiszed, hogy hangos szurkolással bármiben is tudsz segíteni, és együtt érzel a szenvedéssel, örömmel. A csapatok egymás után jöttek, és a csoportkörben kifogtuk két győzelem után a nagykanizsaiakat. A meccs előtt odajött hozzám a kislány és elkezdett csendben imádkozni. Azt kértük együtt a mindenhatótól, hogy segítse meg őket, de legyen meg az akarata, mert nekünk az a legjobb. Igen szoros csatában alul maradtunk, és ekkor eltört a mécses. Azzal vigasztaltam, ha Isten akarja tovább jutunk, és hogy emlékezzen az a legjobb, amit az Úr ad nekünk.
Továbbjutottunk, és egyre másra győztek a szédítő hőségben leginkább a kitartásukkal, akaratukkal. Az egyik csapat arany szerelésben érkezett. Ebben az évben még nem kaptak gólt senkitől, nyerni jöttek ide. Hiába tőlünk - de jó leírni - négyet is kaptak ők viszont csak egyszer találtak be. Ráadásul ők annyian voltak, hogy simán tudtak sorokat cserélni, míg nálunk még az egyéni cserékre is csak nehezen futotta.
A rekkenő hőségben elérkezett az utoló megmérettetés, a döntő, éppen a nagykanizsaiak ellen, akik egyedül voltak képesek legyőzni minket. A lelki hadviselés már a szülők részéről is megindult, hiszen azt kiabálták de jó ezeket úgy is elverjük. A mi gyerekeink annyira elcsigázottak voltak, hogy nem akartak a pályára kimenni. Azt ígértem, hogy ha most odaállnak és győznek, mindenki a vendégem a McDonalds-ben. Hatott. A síró szemeket megtöröltük, a lábak új életre keltek a nap folyamán még egyszer, utoljára, 100 perc aktív játékidő után is. Nagyon beleéltük magunkat a biztatásba. Mi vezettünk kétszer is, de az utolsó pillanatban, őrült izgalmak közepette éppen a kislányom kapott két gólt is, ezzel egyenlő lett. Megvallom szégyellem magam, hiszen még be is kiáltottam felé, ő pedig elpityeredett. De felállt, erőt vett magán... Következtek a büntető rúgások, és a kislányomat is jelölte Józsa Csaba bácsi, az edzőnk. Ezt már szinte nem bírtam. Csak Istenhez fordultam, de csak sóhajok, vágyak jöttek belőlem, meg az, hogy Te Uram jobban tudod. És Kata berúgta! Én akkor beszaladtam és örömtől ittasan felszabadultan dobtam a magasba! S miután az utolsó körben Jázmin is berúgta az ellenfél pedig kapufára (sic!) gurította, ordítva dobtuk Csabát is a magasba, mert ilyen csak a mesékben van! Meg Istennél, aki ennek a pici lánynak az imádágát nem felejtette el! Mert pici falu Diósjenő, picik, kevesen vannak az ovisok, nem jók a feltételek, a mezek is kopottak, de a győzelmüket senki sem veheti el tőlük!!!