Egyszer megkértek, hogy keressek valamilyen verset nyugdíjazás alkalmából. Aztán még inkább írtam egyet. Egy konkrét személy számára íródott, így azt inkább ti döntsétek el, hogy milyen lett.
A nyugalom díja
Leszögezem,
Nyugodt vagyok.
Röhejes.
Díjaznak azért, hogy otthon maradok.
Kitolok Veletek:
Unott azért sem leszek!
Beosztom a pillanatot,
Elfoglaltként sürgök-forgok,
Konyhában gőz lebben,
„Jaj, csak oda ne égjen a lebbencs!”
De időpontot ne kérj!
Ne is kérdezd miért!
Várlak gonddal, lelkivel,
Én meg átugrok egy bejglivel!
Végre nem lesz időm
Csak másokra,
S istápolom Istvánom inkább,
mint hogy foglalkoztasson
saját nyavalyám.
S ha valami mégis fáj?
Csak eszembe jut a munkám!
Hol naphosszat görnyedeztem,
Ettől aztán szabad lettem!
Hogy most kedvemre várakozzak,
„betegen” orvos előtt áradozzak,
Hisz a nyugdíjas élet édes ananász,
Ilyenkor hallom Tiborc panaszát:
„Édes Hazám dolgozzon már valaki,
hogy nekünk is meglegyen a „napi”,
Ami csak pillanatra betevő,
mert a kasszából túl sok a KIVEVŐ,
Gyerek, férj, s talán az unoka,
Hiába, szükség van a nyugdíjra!
Ti is mondhatjátok:
„Egy nyugdíjas most már ne ugráljon!”
Én azért mindig itt leszek,
S ha kell segítek Nektek!