Engem is meghívtak öregdiák hozzászólóként, egy nagyon különleges társaságba. Hihetetlen megtisztelő, felemelő érzés, hogy hajdani a hajdani Alma Mater nem felejtett el. Mit mondjak én ilyen komoly emberek között, hiszen a tribünön helyet kapott Farkas Bertalan az első magyar űrhajós, vagy éppen a Seszták Miklós parlamenti képviselő, Leleszi Tibor polgármester, Sárosi Zoltán volt igazgató. De Dr. Szarka Zoli bácsival, vagy H. Németh Katalinnal is nagy élményt jelentett együtt lenni. Persze szép számmal megjelent vendégsereg hozta a jó időt, ami valljuk meg a vártnál kicsit jobban sikerült. A kánikulai napsütés próbára tett minket, és kisebb csodaként éltük meg, hogy mindenki épségben végigülte a tribünön perzselő napsütést. Tisztelet a ma is fiatalos 40-60 évvel ezelőtt végzett öregdiákoknak!
Mivel az ünnepség vége után többen is kérték, hogy osszam meg velük írásban is az emlékbeszédet, leírtam, mintegy magamat is emlékeztetve az ünnep emelkedett hangulatára.
Íme az általam elhangzottak:
Tisztelt Tanárok, kedves Öregdiákok, tisztelt Emlékezők!
Kimondani is sok, hogy több mint 25 évvel ezelőtt léptem át ott azt a szemközti bejáratot megszeppenve. A hátamat a patinás falak között a folyosó sötétjéből egy ujj megkopogtatta. Két vagy talán három fejjel is magasabb, kigyúrt testű, Adonisz alkatú osztálytársam kérdezte meg akkor tőlem, hát Te mit sportolsz? Én nyeszlett, elcsukló hangon válaszoltam: „Én tornázni szeretnék.” Feleleveníteni, ami ezek között a csodás falak között történt lehetetlen. Legfeljebb Nagy Bandó András stílusában tudok elképzelni egy elképesztően hosszú felsorolást nevekkel egy pofa sör mellett, sűrű „…Aha…, ajjaj,…és no az igen…” felkiáltások mellett, mely kissé megidézheti akkori emlékképeinket.
Mert Te talán megérted, tudod, hogy nekünk még nem Dzsudzsákunk, hanem DZSUBÁKunk volt, s a GONDOS szó hallatán, nem anyai melegség járta át elménket memoritereket magolva latin órákon. Mi a BÍRÓ névre is legalább kétféle tantárgyból rezzentünk össze, s ezek egyike sem a matematika volt. Elnézést kérek, igazgató úr! Nálunk CSUCSKA vezényelt csuszkát, s a kérdést, hogy valaki sáros-e, nálunk SÁROSI döntötte el, s öntötte hosszú, tiszta beszédekbe. A pubertáskori NEHÉZ évek egyértelműen a matematikai rejtélyeinek kibogozásával függtek össze, s a SZENDREI név sem a múzsa csókját, hanem kémcsőfogót, és pipettát hozott. Hisz nálunk Kálid Artúrt sem Alföldi, hanem FRICI bácsi rendezése miatt tapsoltuk vissza az Ember(ke) Tragédiájában.
Ha most elkiáltanám magam köztetek, hogy jó volt-e itt lenni, ahol nemcsak labdát, de lányokat is kergettünk, ide járni, ahol a menzán sokszor(?) jót ettünk, itt tanulni, ahol egy silenciumot sem törtünk el, egy kisebb stadionnyi ember mondaná velem együtt: igen, jó volt!
Mert egy reménnyel teli történelmi időszakban, nagy változásokra várva, a szeretett iskolánk ódon falai közt mindig sok jót kaptunk és kapunk ma is a mosolygó tanároktól, akik az életre neveltek, s akik szerették az iskolát, és a diáktársat, s látom szeretik ma is. Mert öröm látni a fizikai változásokat, a felújítást, s öröm látni az utódok boldog arcát is.
Nektek, kedves mostani diákok nagy dolgokat nem akarok átadni. De azt tudom, hogy érettségi után mindenkiben van némi „majd én megmutatom, majd én megváltom a világot” érzés. Erre csak azt tudom mondani, hogy világmegváltásra már nincs szükség, mert azt megtette 2000 évvel ezelőtt helyettünk Jézus. De szükség lesz mindig is csendesen, becsülettel munkálkodó, megbízható emberekre, olyan értékeket hordozókra, amelyekből itt kaptatok ebben az iskolában. Ez a hely szólít meg ma mindannyiunkat József Attila szavaival:
„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél!”
Megszerettünk, s én sem akarom kedves iskolámat sokáig elkerülni, mivel sok minden elkísér, amit itt kaptam, még a legnehezebb pillanatokban is, amikor úgy érzem, már nem bírom a munka terheit. Ilyenkor jól „hallom”, és élem meg újra azt a pillanatot, amit éppen ezen a pályán edzések, testnevelés órák végén, elfáradva, alig élve kaptam szeretett osztályfőnököm Oláh Tibor szájából élet bölcseletként:
„Na urak, akkor még egy lendületes 400-at!”
Én ha négyszázat nem is, de egy újabb sikerekben gazdag, boldog 100 évet kívánok ennek a nemes intézménynek, megköszönve Tanáraimnak, diáktársaimnak, minden itt levőnek az itt töltött sok időt! Köszönjük és HAJRÁ BESI!!!