Az elmúlt vasárnap lehetőségem volt úrvacsorát venni, ami mindig különleges és egy kicsit mindig más, hiszen más lelkiállapotban vagyunk, ugyanakkor Isten Lelke sem beszél ugyanúgy. A külsőségek lehet, hogy évszázadok óta azonosak (hasonlóak), de elsősorban rajtunk áll, hogy a vacsora látható jegyeit hogyan fogadjuk. Nem tudom hogyan vagytok vele, én a pihenősebb hétvégeken, vagy éppen a nyári szabadságolások idején sajnos lelkileg is hajlamosabb vagyok "leereszteni". Ilyenkor nem annyira feszített a reggeli készülődés, kicsit több a lustaság, és bizony nem mindig az első helyen van Isten lábai elé borulás. Emiatt ezen a reggelen sem volt egy hagyományos, a nagy könyvbe leírt napi áhítatom, de azt tudtam, hogy Isten keres. Nekem sokszor már a szokványos pótcselekvések - mint például a TV bekapcsolása az időjárás megnézése ürügyén - elhagyása segít a vasárnapi ráhangolódásban. Nem egyszerű a gyerekekkel az elindulás sem, hiszen a miért nem maradhatok kérdés megválaszolásától, a reggelin át az ünneplős ruhák kiválasztásáig,elkészítéséig igen rögös út tud elvezetni a templomig. Ott pedig választhatunk még mindig, hogy valóban ki akarjuk-e nyitni az ige előtt a szívünket, vagy csak ülünk és közben máshol kalandoznak a gondolataink. Hiszen a prédikációk sem mindig nagy erejűek, de nem is kell, hogy azok legyenek, mert Isten igéje még magyarázatok nélkül is bármikor csodás gondolatokkal tudnak eltölteni. A szószéken álló pedig megkapja a felhatalmazást, és az Úr az ott ülőknek érthetővé tudja tenni az elhangzó gondolatmeneteket. Ez történt velem is. A használt megszokott szófordulatokon, kliséken túl ott várt az Úr Jézus áldó, vigasztaló szava, ami megítél, de az jól esik, mert tudom számomra örömteli a vége. Amikor az elhangzó kérdésre felelek, sokszor tudom, hogy a fogadalmamat eddig sem teljesítettem, és nem is fogom tudni soha maradéktalanul megtartani, de nem nyom össze a tudat, mert a Mesteremet akarom követni! Nálunk az úrvacsora vételkor a kenyeret adó pásztor általában mond egy személyes igét is. nem hiszem, hogy erre azon kívül, hogy megtanulja különösebben készülne. Isten az aki megeleveníti ezt az igét is bennünk. "Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik." (Zsolt 37,5) - hangzott a nekem szóló igevers. Álltam szótlanul, elsőként arra gondolva, hogy nem akarom ezt elfelejteni. Másodszor arra gondolva, milyen hálás lehetek ezért, hiszen az erőm a nagy ügyekhez biztosan kevés. Aztán Krisztus teste utáni egyesülés kiábrázolása után, az Ő vére is emlékeztetett mindarra, amit értem, és másokért tett. Ekkor láttam magam előtt olyan élethelyzeteket a nyári szünidőben, amikor nem tettem bizonyságot, elszalasztottam alkalmakat, melyeket szeretettel megragadhattam volna, vagy helyzeteket, amikor a szeretteimet megbántottam. Elszáll a bennem levő közönyösség, s újra indulhatok azon az úton, ahol nem a saját életem uralmának semmi történései, hanem a másokért való Krisztusban megélt odaadó élet tölti be a gondolataimat.
Aztán leülve a helyemen még maradt idő jócskán végiggondolni az életemben előttem tornyosuló feladatokat, hogy azokat az Úr Jézusra tudjam hagyni, akiben nekem minden reggel csak gyönyörködnöm kell. Talán azért is írom le mindezt, hogy ez is emlékeztessen később erre a bizalomra, hogy a nehézségek között is tudjam: jó helyen van az ügyem, Ő munkálkodik értünk...