A víz is az Úr
Jézus felállt, és hangosan így szólt:
„Ha valaki szomjas, jöjjön hozzám, és igyon! (János 7,37)
A VÍZ
Átlátszó és megfoghatatlan.
Játszik a térrel, a fénnyel,
Tükröt tart, ha mozdulatlan,
Hallod csobogását éjjel.
Természetes hogyha van,
De elepedsz érte a sivatagban.
Tisztasága megkapó,
De iszappal együtt oly fakó,
Hogy nincs kedved belemenni,
Mosni benne, s jóízűen fürdeni,
Mert a világ szennyét hajtja,
S már nem fehérít, csak marja a lelked,
Izzik, forrong minden benned,
S torkod megmagyarázhatatlanul szárad
Kiapad, szó nélkül várja,
Hogy valaki végre megkínálja.
Az áradás elől sincs menekvésed,
Bűneid körmöddel fehér falakba vésed,
Vérzel. Mi van ha már nem élet az élet?
Mit tegyek ha az is fáj hogy érzek?
Bármit teszek valaki másnak árt,
Igazit keres a szív, de nem talál,
S nyomja a tüdő legparányibb hólyagjait
A hiány. S a világ űzött vadjai
Szaladnak vágyakozva,
Egymásba gabalyodva,
Közben minden útjukba kerülőt
Letarolva vágnak, vágyva a szeretőt,
De nincs csak önzés víz nélkül
Élettelen tested a habokba merül.
Lent a mélyben, a csendben,
A mozdulatlan idő ingázik,
A döntés pengeéle reszket,
Fél, hogy az éltéért most is hibázik,
Pedig Akkor egyszerre szól
a Hang s a Fény,
S a nyomorult, a halálraítélt,
Új életre kel, mikor annyit mond igyon!
Már nincs mocsok,
S mindenki csak mosolyog,
Van világító fehér ruha,
Lábam könnyű, szárnyal az utam.
A megfoghatatlant konokul kereső kéz
Elengedi, s bátran a szemedbe néz,
Mert keresi a testvért, a társat,
hogy elmondja, harsogja:
Itt az élő víz, az
Isten kezével írt,
Jézus szívéből áradó
Tiszta, mennyei íz!
