A vers írásomról

Az egész úgy kezdődött, hogy egy beszélgetés után hazajöttem, de úgy éreztem a másik fél teljesen elbeszélt mellettem, talán nem is érdekelte, hogy mit mondok. Mosolyogva azt mondta: de hát teljesen ugyanarról beszélünk (Istenről), pedig végig nagyon mesterkélt szeretetteljesnek éreztem Őt is és azt is amit mond. Otthon aztán úgy éreztem ki kell írjam magamból, és az eredmény egy vers lett. Megrémített, hogy ez előtt soha nem tudtam verset írni, ez meg csak ki folyt belőlem, mi ez? Nem lehet más csak Isten ajándéka... Nézzétek el nekem, hogy meg sem mertem mutatni senkinek, nem tartottam a sajátjaimnak, egyrészt mert nem tudtam miért vannak. A versek meg csak jöttek. Féltem rajtuk javítani (meg is látszik rajtuk gondolhatjátok...), és féltem, attól is, hogy rosszak. Aztán elküldtem Füle Lajos bácsihoz, aki nagyon kedvesen azt válaszolta a kérdéseimre, hogy ne szégyeljem ezeket, és nyugodtan írjak, ha kedvem tartja, de természetesen felesleges bármit is "Istenre" fogni. Azóta elég felszabadultan fordulok mindehhez, de csak ha kedvem van, vagy időm engedi. Nem tulajdonítok nekik nagy jelentőséget. Örülök ha mások nyernek belőle biztatást, örömet, vagy éppen elindítja a gondolataikat valamilyen irányban.
Jó olvasást kívánok hozzájuk!
Az első példa a verseim ars poetikája:

Az én versem

Mit írok nem versek azok.
Mert nem vers az,
mi nem fáj nagyon.

Nem vers a békés nap,
s a zúduló munka folyó,
a történéstelen évek sem versek,
mert csak lassan telnek,
s ha élek is bennük,
az csak engem éltet szüntelen.

Nem vers, mert ez az élet.
Hétköznapok, melyek rommá lőnek,
körültekintőn, hogy ne érezd azonnal
ha bajok jőnek.
S nekem a harc a versem,
hogy fölkelek naponta,
és milliókkal indulok újra
arra a legnehezebb útra,
hol nincs taps és csillogás,
csak ég felé meredő összetett kezek,
mit nem vehetnek tőlem el soha,
s így élhetek csak reménnyel tele, boldogan.