Régen szólaltam meg, aminek elég sok oka volt. Kezdjük az elején: elköltöztünk.
Nehéz erről írni, mert megviselte a családunkat, hiszen mindannyiunk szánára sok emberi kötődést jelentett Diósjenő. Ezek a kapcsolatok manapság nagyon fontosak. Nem beszélgetünk egymással, hiszen a munkahelyen az időnket kitölti a munka, levélíráshoz egyre kevésbé fordulunk, sms-ben, mobillal próbáljuk intézni mindennapos emberi kapcsolatainkat. De nagyon jól esik, ha visszamosolyognak, ha köszönnek, megkérdezik hogy vagy. Ez az, ami ebben a kis faluban megvolt. Észrevétlen kötődtek egyre szorosabbra baráti, ismerősi szálak, akikre lehetett számítani. Otthonosan forgolódsz a boltban, iskolában óvodában, hivatalokban, ahol rendszerint megismernek. Mindez megváltozott, de azt hiszem ez csupán a minket körülvevő látszat világ. Hiszen ott a gyülekezet, ahol a testvéri közösség tud a gondjaidról, szeretnek, imádkoznak érted. Nagyon komoly lelki harcokon mentünk keresztül. Mikor megtudtuk, hogy ki kell költöznünk az albérletből - két hónapon belül - lázas kutatásba kezdtem, vajon mit akar Isten az életünkkel.? Úgy gondoltam, hogy ez egy jel, azért, hogy Isten bele tudjon nyúlni az életünkbe. De miképpen is? Az igére figyelve sok olyan dolgot kaptam - nem kerestem ezeket, csak olvastam hűséggel - ami a szolgálatra hívta fel a figyelmemet. Persze gondolhatnád, hogy munka mellett lehet szolgálni, az imádság pedig egyenesen az egyik legfontosabb szolgálati terület. De teljes időben az Úr dolgaiban forgolódni az egészen más. Én több szempontból kezdtem ennek a felismerésnek átadni magam. Örültem, olyan érzetekkel, mint mikor megszólít az Úr. Azt már többször átéltem, hogy amikor "hallom" az Úr hangját (tulajdonképpen megjelenik egy pici gondolat a fejemben, ami tudom, hogy nem tőlem van) legyen az jó vagy rossz, számomra kedvezőtlen, akkor is nagyon tudok neki örülni. Most is így történt. Először azonban közös életünk során nem értettünk egyet feleségemmel. Úgy látta, hogy egy ilyen váltás fedél nélkül, teljes bizonytalanságban nem időszerű váltás. Hová menjünk, milyen szolgálatra?
Nehéz erről írni, mert megviselte a családunkat, hiszen mindannyiunk szánára sok emberi kötődést jelentett Diósjenő. Ezek a kapcsolatok manapság nagyon fontosak. Nem beszélgetünk egymással, hiszen a munkahelyen az időnket kitölti a munka, levélíráshoz egyre kevésbé fordulunk, sms-ben, mobillal próbáljuk intézni mindennapos emberi kapcsolatainkat. De nagyon jól esik, ha visszamosolyognak, ha köszönnek, megkérdezik hogy vagy. Ez az, ami ebben a kis faluban megvolt. Észrevétlen kötődtek egyre szorosabbra baráti, ismerősi szálak, akikre lehetett számítani. Otthonosan forgolódsz a boltban, iskolában óvodában, hivatalokban, ahol rendszerint megismernek. Mindez megváltozott, de azt hiszem ez csupán a minket körülvevő látszat világ. Hiszen ott a gyülekezet, ahol a testvéri közösség tud a gondjaidról, szeretnek, imádkoznak érted. Nagyon komoly lelki harcokon mentünk keresztül. Mikor megtudtuk, hogy ki kell költöznünk az albérletből - két hónapon belül - lázas kutatásba kezdtem, vajon mit akar Isten az életünkkel.? Úgy gondoltam, hogy ez egy jel, azért, hogy Isten bele tudjon nyúlni az életünkbe. De miképpen is? Az igére figyelve sok olyan dolgot kaptam - nem kerestem ezeket, csak olvastam hűséggel - ami a szolgálatra hívta fel a figyelmemet. Persze gondolhatnád, hogy munka mellett lehet szolgálni, az imádság pedig egyenesen az egyik legfontosabb szolgálati terület. De teljes időben az Úr dolgaiban forgolódni az egészen más. Én több szempontból kezdtem ennek a felismerésnek átadni magam. Örültem, olyan érzetekkel, mint mikor megszólít az Úr. Azt már többször átéltem, hogy amikor "hallom" az Úr hangját (tulajdonképpen megjelenik egy pici gondolat a fejemben, ami tudom, hogy nem tőlem van) legyen az jó vagy rossz, számomra kedvezőtlen, akkor is nagyon tudok neki örülni. Most is így történt. Először azonban közös életünk során nem értettünk egyet feleségemmel. Úgy látta, hogy egy ilyen váltás fedél nélkül, teljes bizonytalanságban nem időszerű váltás. Hová menjünk, milyen szolgálatra?