Égbenyúló karcsú jel,
Évezredes Golgota dombján
Élettől betelve mutat fel.
Dolgos apák keze húzta falak,
Görnyedt vállakon nyugvó oszlopok súlyok alatt,
Öreg kendőbe burkolódzó asszony imák alapjain áll.
A fáradt vándor megpihent nála,
s viharban mennyi elrebegett hála
hirdeti, hogy égre vivő torony keze,
mélységek torkából hány embert mentett.
S ha szemére húzott sapkája alól
Nem szólt ének távol, akkor
Fölötte úszó bárányfelhők közül
néma harangjaival kiállt
S csakhamar újult erővel zengett a zsoltár.
Térdeplő Templomod Tetejéből
Felér-e a felhők mögé a sóhaj,
Vagy úgy érzed, már hasztalan vagy
S úttalan, csaló, hazug alakok
Lopják utolsó harangodat?
Ne szűnj meg összetett kezeid tornyából
Kiáltani látszat némaságban,
Mert Istened látja,
S észrevétlen jutalmaz mennyei lajtorjával,
Minek fokain sokan jutnak el a boldogságra!