Az ember a kapcsolataiban találja meg
legnehezebben a keskeny utat. Beleszületik egy hierarchikus társadalmi létbe,
és ez elfedi előle a kapcsolatok igazi, krisztusi lényegét.
A hierarchiában az egyén vagy alá-, vagy
fölérendelt személyként jelenik meg, s a természettől fogva egyenrangú,
egyenjogú kapcsolatokban is eszerint viselkedik.
Van, aki a saját integritásának megőrzését,
védelmét úgy véli megvalósítani, hogy minden kapcsolatában, minden helyzetben
uralomra, győzelemre törekszik, minden beavatkozást, kompromisszumot elutasít
belül. Ez vérmérséklettől függően vagy állandó harcra, önérvényesítésre, vagy
pedig a szelídség látszatát őrző elzárkózásra indítja. Mivel ez a győzelem
gyakran nem sikerül, minden ilyen helyzetet kudarcként él meg, és szenved,
dühös és bűnbakokat keres.
A másik típus az engedelmességet és alázatosságot
mindenek fölötti erényként követő ember, aki mindenfajta konfliktust, kiállást,
állásfoglalást elutasít a maga részéről, tudatos erkölcsi megfontolásból. A
mindennapokban azonban ez is gyakran kudarcra van ítélve, mivel olyan
helyzetekbe kerülünk, ahol a hallgatás – gyávaság, az alázat – meghunyászkodás
az erő előtt, az önérvényesítés elutasítása pedig érdekeink és értékeink
feladását, elárulását eredményezi.
Mindkét szélső típus letér a keskeny útról, és
mindegy, hogy tudva, vagy öntudatlanul teszi ezt. Mert mindkettő – ha nem is
mondja ki, nem fogalmazza meg – önmagát helyezi a középpontba, önmagát tekinti
az út céljának. Egyik győzni akar itt és most, másik jutalmat remél a végén.
Meggyőződésem, hogy mindkét magatartás gyökere a
velünk született édeni Bűn továbbműködésében rejlik: a Jót és Rosszat azonosítja
a Nekem jó, illetve Nekem rossz értékítéletével.
Az Útról való letérés csak akkor veszélyes, ha
elhatározott, követendő elv miatt történik. A kísértés, a csábítás
mindannyiunkat megtalál, és előtörhet bennünk ilyenkor az emberi természet: a
mindenáron győzniakarás, vagy épp a fáradt, gyáva visszahúzódás. Jézus figyel
ránk, és ilyenkor beavatkozik, segít. Ám ha az ember elvet, ideológiát gyárt a
megtévedéséhez, akkor az már nem botlás, hanem döntés, és ennek szabadságát Ő
tudomásul veszi. Ám a következményeket meg nekünk kell tudomásul venni.
A kapcsolatokban a kulcsfogalom, a keskeny út – az
alkalmazkodás. És ehhez azt kell megtanulni, hogy ez nem azonos sem
az engedelmességgel, sem pedig annak elvárásával, megkövetelésével. Hogy kell-e
követelnünk, vitatkoznunk, állást foglalnunk; hogy kell-e engedelmeskednünk,
alárendelnünk magunkat a másiknak – ezt mindig az adott helyzet szerint,
gondolkodva kell eldöntenünk. És semmiképpen sem a hierarchiában elfoglalt
pozíciók szerint.
Mert az
alkalmazkodás kölcsönösséget feltételez. Együttműködést az élhető élet
érdekében.
És ez tanulható, csak már kisgyermekkorban el kell
kezdeni a gyakorlást.
(2017. aug. 13.)