Ugrás a fő tartalomra

Centenáriumi majális a Besiben!


Engem is meghívtak öregdiák hozzászólóként, egy nagyon különleges társaságba. Hihetetlen megtisztelő, felemelő érzés, hogy hajdani a hajdani Alma Mater nem felejtett el. Mit mondjak én ilyen komoly emberek között, hiszen a tribünön helyet kapott Farkas Bertalan az első magyar űrhajós, vagy éppen a Seszták Miklós parlamenti képviselő, Leleszi Tibor polgármester, Sárosi Zoltán volt igazgató. De Dr. Szarka Zoli bácsival, vagy H. Németh Katalinnal is nagy élményt jelentett együtt lenni. Persze szép számmal megjelent vendégsereg hozta a jó időt, ami valljuk meg a vártnál kicsit jobban sikerült. A kánikulai napsütés próbára tett minket, és kisebb csodaként éltük meg, hogy mindenki épségben végigülte a tribünön perzselő napsütést. Tisztelet a ma is fiatalos 40-60 évvel ezelőtt végzett öregdiákoknak!
Mivel az ünnepség vége után többen is kérték, hogy osszam meg velük írásban is az emlékbeszédet, leírtam, mintegy magamat is emlékeztetve az ünnep emelkedett hangulatára.
Íme az általam elhangzottak:

Tisztelt Tanárok, kedves Öregdiákok, tisztelt Emlékezők!

Kimondani is sok, hogy több mint 25 évvel ezelőtt léptem át ott azt a szemközti bejáratot megszeppenve. A hátamat a patinás falak között a folyosó sötétjéből egy ujj megkopogtatta. Két vagy talán három fejjel is magasabb, kigyúrt testű, Adonisz alkatú osztálytársam kérdezte meg akkor tőlem, hát Te mit sportolsz? Én nyeszlett, elcsukló hangon válaszoltam: „Én tornázni szeretnék.” Feleleveníteni, ami ezek között a csodás falak között történt lehetetlen. Legfeljebb Nagy Bandó András stílusában tudok elképzelni egy elképesztően hosszú felsorolást nevekkel egy pofa sör mellett, sűrű „…Aha…, ajjaj,…és no az igen…” felkiáltások mellett, mely kissé megidézheti akkori emlékképeinket.

Mert Te talán megérted, tudod, hogy nekünk még nem Dzsudzsákunk, hanem DZSUBÁKunk volt, s a GONDOS szó hallatán, nem anyai melegség járta át elménket memoritereket magolva latin órákon. Mi a BÍRÓ névre is legalább kétféle tantárgyból rezzentünk össze, s ezek egyike sem a matematika volt. Elnézést kérek, igazgató úr! Nálunk CSUCSKA vezényelt csuszkát, s a kérdést, hogy valaki sáros-e, nálunk SÁROSI döntötte el, s öntötte hosszú, tiszta beszédekbe. A pubertáskori NEHÉZ évek egyértelműen a matematikai rejtélyeinek kibogozásával függtek össze, s a SZENDREI név sem a múzsa csókját, hanem kémcsőfogót, és pipettát hozott. Hisz nálunk Kálid Artúrt sem Alföldi, hanem FRICI bácsi rendezése miatt tapsoltuk vissza az Ember(ke) Tragédiájában.

Ha most elkiáltanám magam köztetek, hogy jó volt-e itt lenni, ahol nemcsak labdát, de lányokat is kergettünk, ide járni, ahol a menzán sokszor(?) jót ettünk, itt tanulni, ahol egy silenciumot sem törtünk el, egy kisebb stadionnyi ember mondaná velem együtt: igen, jó volt!

Mert egy reménnyel teli történelmi időszakban, nagy változásokra várva, a szeretett iskolánk ódon falai közt mindig sok jót kaptunk és kapunk ma is a mosolygó tanároktól, akik az életre neveltek, s akik szerették az iskolát, és a diáktársat, s látom szeretik ma is. Mert öröm látni a fizikai változásokat, a felújítást, s öröm látni az utódok boldog arcát is.

Nektek, kedves mostani diákok nagy dolgokat nem akarok átadni. De azt tudom, hogy érettségi után mindenkiben van némi „majd én megmutatom, majd én megváltom a világot” érzés. Erre csak azt tudom mondani, hogy világmegváltásra már nincs szükség, mert azt megtette 2000 évvel ezelőtt helyettünk Jézus. De szükség lesz mindig is csendesen, becsülettel munkálkodó, megbízható emberekre, olyan értékeket hordozókra, amelyekből itt kaptatok ebben az iskolában. Ez a hely szólít meg ma mindannyiunkat József Attila szavaival:

„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél!”

Megszerettünk, s én sem akarom kedves iskolámat sokáig elkerülni, mivel sok minden elkísér, amit itt kaptam, még a legnehezebb pillanatokban is, amikor úgy érzem, már nem bírom a munka terheit. Ilyenkor jól „hallom”, és élem meg újra azt a pillanatot, amit éppen ezen a pályán edzések, testnevelés órák végén, elfáradva, alig élve kaptam szeretett osztályfőnököm Oláh Tibor szájából élet bölcseletként:

„Na urak, akkor még egy lendületes 400-at!”

Én ha négyszázat nem is, de egy újabb sikerekben gazdag, boldog 100 évet kívánok ennek a nemes intézménynek, megköszönve Tanáraimnak, diáktársaimnak, minden itt levőnek az itt töltött sok időt! Köszönjük és HAJRÁ BESI!!!

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nagymama emlékére

Vasárnap meghalt Nagymama. Gyermekeinknek csak egyszerűen "dédi". Elaludt, úgy ment át abba az országba, ahol nincs többé könny és gyász, fájdalom, vagy jajkiáltás. Ilyenkor számtalan okos dolgot szoktak mondani, visszaemlékeznek az életútra, amit itt a Földön bejárt. De 95 évet bejárni sem egyszerű! Mindebből pedig mit is láthatunk mi gyerekek? Néhány együtt töltött év, roppant kevés, mégis elég a példa okán! Hogy mi fémjelzi leginkább az ember életét nehéz megmondani. De ő képes volt az életét a családjának szentelni, hűséges társul szegődni férje mellé. Kálmán bácsi1935-ben a Balaton mellett nyaralva ismerte meg Kádár Lajos nagykanizsai lelkész Erzsébet leányát, dédit, akit 1937 augusztusában vett feleségül Pesten, a Kálvin téri templomban. Egész életében, munkájában segítője és támasza volt, ő mindketten pedagógusként mentek nyugdíjba. Négy leányt neveltek fel, akik a matematika és a vegyészet területén szereztek diplomát. Ennyi a száraz tények talaján. De az arc derűje,

Túrmezei Erzsébet: Ámon, az ács

Számomra az egyik legkedvesebb húsvéti vers Ámon az ács címmel Túrmezei Erzsébet verse. Megkísérlem úgy interpretálni számotokra, hogy érthető legyen. Gondolkozzunk el együtt rajta, hiszen azt a keresztet, ami durva és nehéz én is ácsoltam, nekem is készült. Keresési eredmények Internetes találatok Túrmezei Erzsébet: Ámon, az ács Két szálfát hoztak Ámon udvarára és szólt a főpap: „Ámon, jól figyelj: Kereszt legyen. Ne félj! Meglesz az ára. Durva, nehéz… Ne faragj rajt' sokat. Sürgős.” És Ámon munkához fogott. Fejszecsapások hullottak a fára. Akkor hajnalodott. Felkelt az asszony is, a gyermek is. „Édesapám, milyen két furcsa fa. Mi lesz belőle?” „Eriggy Salomé, ne is kérdezd!”– döbben föl az apa Kis Salomé vidáman elszalad. Milyen erős a nemrég béna láb! De jó is volt Jézushoz vinni őt, követve szívük halk sugallatát. Csodálatos volt az a pillanat! Ámon dolgozik. Készül a kereszt. Nehéz a szíve. Ki is hordja majd? Valami gyilkos, lator, lázadó ny

Ábrahám alkuja

Talán sokak előtt ismert a történet, hogy miután Ábrahám megtudja, hogy Sodoma városa ítélet előtt áll, megkísérel Istennel beszélni (Mózes I. 18:16-). Ez nem egy szokványos arab vagy zsidó alku, ahol a két fél kölcsönösen enged, majd pedig megállnak a számukra kedvező árnál. Ugyanis egy irányba haladnak mindketten. Ábrahámot magát is meglepheti, hogy a haragvó, mindenható Úr milyen könnyedén enged a beszélgetésükben. Ez csak egyféleképpen lehet, ha Isten mindenféle módon meg akarja menteni az ott élő embereket. Azokat, akik szinte kérkednek is bűneikkel, "bátran" vállalják másságukat, nincs előttük értéke a családi közösségnek, megtesznek mindent a pénzért, amáért, nem éreznek lelkiismeret furdalást, ha ölniük kell. Persze ez kissé általános, és mi ugye nem is vagyunk ilyenek. Azok biztos megérdemelték a sorsukat. De Isten sem azokról, sem pedig rólunk nem így gondolkodik. Tíz igaz emberért is megkönyörül a városon. És ekkor Ábrahám abba hagyja z alkudozást, hiszen mégiscsak