„És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben.” (Ap.Csel. 2:42)
Manapság ha az apostoli időkről beszélünk sok valószínűleg kevésbé helytálló dolog juthat eszünkbe. A legtöbb úgy kezdődik, hogy abban az időben könnyű volt nekik, és már kezdjük is sorolni. Ők még személyesen ismerhették Jézust, nekik elmondott sok mindent, sőt látták a csodáit. Ja, és nem volt annyi gondjuk a pénzkeresettel, családdal, nem voltak főnökeik, stb. Hát persze, ha Isten Igéjéhez mindig csak a kibúvók keresése a viszonyulási alapunk. De gondoljunk csak arra, hogy nekik nem volt hipermarketjük, ahova beugorhattak volna a napi betevőt megszerezni. Nem volt autójuk, vagy repülőjük, hogy gyorsan tudjanak a barátjuk segítségére lenni. Nem voltak gyors hírcsatornáik, ami az uralkodó aktuális viszonyulását a kereszténységhez feltárta volna, s telefonon sem tudták megbeszélni az eseményeket. S talán éppen ezekből következik, hogy nem hitték el, hogy az életük független másoktól, és elsősorban Istentől. Mert az életünk kényelmét biztosító sok-sok berendezése elhiteti, hogy mi magunk vagyunk képesek uralkodni e felett. Emiatt pedig Isten már nem fér bele abba, vagy csak nagy ritkán, ha mi úgy gondoljuk, hogy most van szükség a csodájára betegség, anyagi, természeti kár, munkanélküliség vagy szerettünk elvesztése miatt. Ilyenkor fakad ki belőlünk a fenti mondat legtöbbször hitehagyottan, mintegy utolsó szalmaszál-ként „Már csak az imádság segíthet!”. De értsük meg ez nem jelent állandó közösséget Istennel, annak ellenére, hogy Ő ilyenkor is meghallgat! Az apostolok mellett mindenki foglalatos volt ott a jeruzsálemi gyülekezetben a könyörgésben. Ez a könyörgés, mely nem sajátmagunkról szól, hanem dicsőíti Urunkat, és hordoz másokat, egyházunk mindenkori fontos pillére. Egyszer egy kedves Kínában szolgáló misszionáriusnő mondta el azt a történetet, amikor Jézushoz a ház mennyezetének kibontása útján eresztik le négyen a mozgástehetetlen beteget (Luk 5:19). „És látván azoknak hitét” – megtörténik a csoda, először bűnbocsánat formájában, majd testi formában is. De ki volt az a négy ember, akik ilyen hittel vitték az Úrhoz felebarátjukat? És itt négy beszélő név következett. Először is ott volt Imádkozó István, aki függetlenül attól, hogy milyen szkeptikus, támadásokkal teli környezetben kellett összetennie a kezeit, akkor is állhatatosan foglalatoskodott ebben a rábízott szolgálatban. A második barát Önzetlen Ödön, aki észrevette mások szükségét - nemcsak a sajátján keseregni - és azért hajlandó volt érte tenni. Aztán Nagylelkű Nándor, aki hajlandó volt feltétel nélkül áldozni a sajátjából másokért, összeeszkábálni a hordágyat, a leeresztő köteleket, majd helyrehozni a tetőt. Pedig neki is lett volna mire költeni. És legvégül Küldött Kata, aki elhozta a jó hírt Jézusról, a Gyógyítóról, Megváltóról, az Élet Uráról. Aki aztán látva a négy barát cselekedetét, hitét, megadta szívük vágyát. Ők hát a gyülekezet pillérei, tartói, vagy ha úgy tetszik a háztető-, falbontói, beteg leeresztői. És mindnyájukra nagy szükség van együtt is. Vajon minket melyik névvel ismer Isten? S ha ma még mások lennénk is kérjünk elsőként új szívet Tőle imádságként! (Megjelent a Békekövet című rétsági szórványmissziós újságban)
Manapság ha az apostoli időkről beszélünk sok valószínűleg kevésbé helytálló dolog juthat eszünkbe. A legtöbb úgy kezdődik, hogy abban az időben könnyű volt nekik, és már kezdjük is sorolni. Ők még személyesen ismerhették Jézust, nekik elmondott sok mindent, sőt látták a csodáit. Ja, és nem volt annyi gondjuk a pénzkeresettel, családdal, nem voltak főnökeik, stb. Hát persze, ha Isten Igéjéhez mindig csak a kibúvók keresése a viszonyulási alapunk. De gondoljunk csak arra, hogy nekik nem volt hipermarketjük, ahova beugorhattak volna a napi betevőt megszerezni. Nem volt autójuk, vagy repülőjük, hogy gyorsan tudjanak a barátjuk segítségére lenni. Nem voltak gyors hírcsatornáik, ami az uralkodó aktuális viszonyulását a kereszténységhez feltárta volna, s telefonon sem tudták megbeszélni az eseményeket. S talán éppen ezekből következik, hogy nem hitték el, hogy az életük független másoktól, és elsősorban Istentől. Mert az életünk kényelmét biztosító sok-sok berendezése elhiteti, hogy mi magunk vagyunk képesek uralkodni e felett. Emiatt pedig Isten már nem fér bele abba, vagy csak nagy ritkán, ha mi úgy gondoljuk, hogy most van szükség a csodájára betegség, anyagi, természeti kár, munkanélküliség vagy szerettünk elvesztése miatt. Ilyenkor fakad ki belőlünk a fenti mondat legtöbbször hitehagyottan, mintegy utolsó szalmaszál-ként „Már csak az imádság segíthet!”. De értsük meg ez nem jelent állandó közösséget Istennel, annak ellenére, hogy Ő ilyenkor is meghallgat! Az apostolok mellett mindenki foglalatos volt ott a jeruzsálemi gyülekezetben a könyörgésben. Ez a könyörgés, mely nem sajátmagunkról szól, hanem dicsőíti Urunkat, és hordoz másokat, egyházunk mindenkori fontos pillére. Egyszer egy kedves Kínában szolgáló misszionáriusnő mondta el azt a történetet, amikor Jézushoz a ház mennyezetének kibontása útján eresztik le négyen a mozgástehetetlen beteget (Luk 5:19). „És látván azoknak hitét” – megtörténik a csoda, először bűnbocsánat formájában, majd testi formában is. De ki volt az a négy ember, akik ilyen hittel vitték az Úrhoz felebarátjukat? És itt négy beszélő név következett. Először is ott volt Imádkozó István, aki függetlenül attól, hogy milyen szkeptikus, támadásokkal teli környezetben kellett összetennie a kezeit, akkor is állhatatosan foglalatoskodott ebben a rábízott szolgálatban. A második barát Önzetlen Ödön, aki észrevette mások szükségét - nemcsak a sajátján keseregni - és azért hajlandó volt érte tenni. Aztán Nagylelkű Nándor, aki hajlandó volt feltétel nélkül áldozni a sajátjából másokért, összeeszkábálni a hordágyat, a leeresztő köteleket, majd helyrehozni a tetőt. Pedig neki is lett volna mire költeni. És legvégül Küldött Kata, aki elhozta a jó hírt Jézusról, a Gyógyítóról, Megváltóról, az Élet Uráról. Aki aztán látva a négy barát cselekedetét, hitét, megadta szívük vágyát. Ők hát a gyülekezet pillérei, tartói, vagy ha úgy tetszik a háztető-, falbontói, beteg leeresztői. És mindnyájukra nagy szükség van együtt is. Vajon minket melyik névvel ismer Isten? S ha ma még mások lennénk is kérjünk elsőként új szívet Tőle imádságként! (Megjelent a Békekövet című rétsági szórványmissziós újságban)