Ugrás a fő tartalomra

Már csak az imádság segíthet!

„És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben.” (Ap.Csel. 2:42)
Manapság ha az apostoli időkről beszélünk sok valószínűleg kevésbé helytálló dolog juthat eszünkbe. A legtöbb úgy kezdődik, hogy abban az időben könnyű volt nekik, és már kezdjük is sorolni. Ők még személyesen ismerhették Jézust, nekik elmondott sok mindent, sőt látták a csodáit. Ja, és nem volt annyi gondjuk a pénzkeresettel, családdal, nem voltak főnökeik, stb. Hát persze, ha Isten Igéjéhez mindig csak a kibúvók keresése a viszonyulási alapunk. De gondoljunk csak arra, hogy nekik nem volt hipermarketjük, ahova beugorhattak volna a napi betevőt megszerezni. Nem volt autójuk, vagy repülőjük, hogy gyorsan tudjanak a barátjuk segítségére lenni. Nem voltak gyors hírcsatornáik, ami az uralkodó aktuális viszonyulását a kereszténységhez feltárta volna, s telefonon sem tudták megbeszélni az eseményeket. S talán éppen ezekből következik, hogy nem hitték el, hogy az életük független másoktól, és elsősorban Istentől. Mert az életünk kényelmét biztosító sok-sok berendezése elhiteti, hogy mi magunk vagyunk képesek uralkodni e felett. Emiatt pedig Isten már nem fér bele abba, vagy csak nagy ritkán, ha mi úgy gondoljuk, hogy most van szükség a csodájára betegség, anyagi, természeti kár, munkanélküliség vagy szerettünk elvesztése miatt. Ilyenkor fakad ki belőlünk a fenti mondat legtöbbször hitehagyottan, mintegy utolsó szalmaszál-ként „Már csak az imádság segíthet!”. De értsük meg ez nem jelent állandó közösséget Istennel, annak ellenére, hogy Ő ilyenkor is meghallgat! Az apostolok mellett mindenki foglalatos volt ott a jeruzsálemi gyülekezetben a könyörgésben. Ez a könyörgés, mely nem sajátmagunkról szól, hanem dicsőíti Urunkat, és hordoz másokat, egyházunk mindenkori fontos pillére. Egyszer egy kedves Kínában szolgáló misszionáriusnő mondta el azt a történetet, amikor Jézushoz a ház mennyezetének kibontása útján eresztik le négyen a mozgástehetetlen beteget (Luk 5:19). „És látván azoknak hitét” – megtörténik a csoda, először bűnbocsánat formájában, majd testi formában is. De ki volt az a négy ember, akik ilyen hittel vitték az Úrhoz felebarátjukat? És itt négy beszélő név következett. Először is ott volt Imádkozó István, aki függetlenül attól, hogy milyen szkeptikus, támadásokkal teli környezetben kellett összetennie a kezeit, akkor is állhatatosan foglalatoskodott ebben a rábízott szolgálatban. A második barát Önzetlen Ödön, aki észrevette mások szükségét - nemcsak a sajátján keseregni - és azért hajlandó volt érte tenni. Aztán Nagylelkű Nándor, aki hajlandó volt feltétel nélkül áldozni a sajátjából másokért, összeeszkábálni a hordágyat, a leeresztő köteleket, majd helyrehozni a tetőt. Pedig neki is lett volna mire költeni. És legvégül Küldött Kata, aki elhozta a jó hírt Jézusról, a Gyógyítóról, Megváltóról, az Élet Uráról. Aki aztán látva a négy barát cselekedetét, hitét, megadta szívük vágyát. Ők hát a gyülekezet pillérei, tartói, vagy ha úgy tetszik a háztető-, falbontói, beteg leeresztői. És mindnyájukra nagy szükség van együtt is. Vajon minket melyik névvel ismer Isten? S ha ma még mások lennénk is kérjünk elsőként új szívet Tőle imádságként! (Megjelent a Békekövet című rétsági szórványmissziós újságban)

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nagymama emlékére

Vasárnap meghalt Nagymama. Gyermekeinknek csak egyszerűen "dédi". Elaludt, úgy ment át abba az országba, ahol nincs többé könny és gyász, fájdalom, vagy jajkiáltás. Ilyenkor számtalan okos dolgot szoktak mondani, visszaemlékeznek az életútra, amit itt a Földön bejárt. De 95 évet bejárni sem egyszerű! Mindebből pedig mit is láthatunk mi gyerekek? Néhány együtt töltött év, roppant kevés, mégis elég a példa okán! Hogy mi fémjelzi leginkább az ember életét nehéz megmondani. De ő képes volt az életét a családjának szentelni, hűséges társul szegődni férje mellé. Kálmán bácsi1935-ben a Balaton mellett nyaralva ismerte meg Kádár Lajos nagykanizsai lelkész Erzsébet leányát, dédit, akit 1937 augusztusában vett feleségül Pesten, a Kálvin téri templomban. Egész életében, munkájában segítője és támasza volt, ő mindketten pedagógusként mentek nyugdíjba. Négy leányt neveltek fel, akik a matematika és a vegyészet területén szereztek diplomát. Ennyi a száraz tények talaján. De az arc derűje,

Túrmezei Erzsébet: Ámon, az ács

Számomra az egyik legkedvesebb húsvéti vers Ámon az ács címmel Túrmezei Erzsébet verse. Megkísérlem úgy interpretálni számotokra, hogy érthető legyen. Gondolkozzunk el együtt rajta, hiszen azt a keresztet, ami durva és nehéz én is ácsoltam, nekem is készült. Keresési eredmények Internetes találatok Túrmezei Erzsébet: Ámon, az ács Két szálfát hoztak Ámon udvarára és szólt a főpap: „Ámon, jól figyelj: Kereszt legyen. Ne félj! Meglesz az ára. Durva, nehéz… Ne faragj rajt' sokat. Sürgős.” És Ámon munkához fogott. Fejszecsapások hullottak a fára. Akkor hajnalodott. Felkelt az asszony is, a gyermek is. „Édesapám, milyen két furcsa fa. Mi lesz belőle?” „Eriggy Salomé, ne is kérdezd!”– döbben föl az apa Kis Salomé vidáman elszalad. Milyen erős a nemrég béna láb! De jó is volt Jézushoz vinni őt, követve szívük halk sugallatát. Csodálatos volt az a pillanat! Ámon dolgozik. Készül a kereszt. Nehéz a szíve. Ki is hordja majd? Valami gyilkos, lator, lázadó ny

Ábrahám alkuja

Talán sokak előtt ismert a történet, hogy miután Ábrahám megtudja, hogy Sodoma városa ítélet előtt áll, megkísérel Istennel beszélni (Mózes I. 18:16-). Ez nem egy szokványos arab vagy zsidó alku, ahol a két fél kölcsönösen enged, majd pedig megállnak a számukra kedvező árnál. Ugyanis egy irányba haladnak mindketten. Ábrahámot magát is meglepheti, hogy a haragvó, mindenható Úr milyen könnyedén enged a beszélgetésükben. Ez csak egyféleképpen lehet, ha Isten mindenféle módon meg akarja menteni az ott élő embereket. Azokat, akik szinte kérkednek is bűneikkel, "bátran" vállalják másságukat, nincs előttük értéke a családi közösségnek, megtesznek mindent a pénzért, amáért, nem éreznek lelkiismeret furdalást, ha ölniük kell. Persze ez kissé általános, és mi ugye nem is vagyunk ilyenek. Azok biztos megérdemelték a sorsukat. De Isten sem azokról, sem pedig rólunk nem így gondolkodik. Tíz igaz emberért is megkönyörül a városon. És ekkor Ábrahám abba hagyja z alkudozást, hiszen mégiscsak