Sokszor felejtjük el még a saját életünkben történt fontos eseményeket is. Ilyen mostohán bánunk azokkal is, amelyek másoknak fontosak. Ebben a kis visszaemlékezésben éppen egy ilyen fontos történést szeretnék felidézni, hogy az ne tűnjön el az emlékezet homályában. A kisfiam megmenekülésének története ez.
Lacus már éppen kezdte volna az óvodát, megindult a szoktatás, amikor lázas lett. A láz három napon át gyötörte, és nem akart 38,2-nél lejjebb menni, a legmagasabb pedig 39,6 fok volt több órán át. Már első nap ott voltunk a diósjenői "sámán" gyerekorvos rendelőjében, igen mert keleti misztikával, akupunktúrával foglalkozik a rendelő pedig sok honfoglalást idéző szimbólummal van tele festve. Hozzuk vissza egy pár nap múlva addig meg csökkentsük a lázát, ez volt az instrukció, nem ad antibiotikumot, mert nem lát gyulladást. „Látok, amit látnom kell!” Ez volt a válasza arra a kérdésre, hogy mi baja… Mivel nem nyugodtunk bele, másnap már a rétsági gyermekorvos vizsgálta, aki rövid vizsgálat után kitapintott egy nyaki diónyi duzzanatot. Azonnal ultrahangra küldött bennünket Balassagyarmatra, ahol Lacus már nagyon lázas volt, és végigsírta a vizsgálatot. Kiderült, hogy valamilyen mirigy gyulladt be (nyirok vagy nyál), de közelebbit csak vér vétellel lehet megállapítani. Másnap vérvétel, de délután az eredmény miatt (erős süllyedés, magas fehérvérsejt szám) azonnal kórházba utaltak bennünket. A beutaló B.gyarmatra szólt, de én körbetelefonáltam, és Enci sógornőmék tanácsára (Rovács Melinda közbenjárására) hallgatva végül a Bp-i Beteshda kórház mellett döntöttem. Mint utóbb kiderült a lehető legjobban… Persze Budapesten a dugók miatt csak lépésben mehettem, közben hátul az igen lázas kisfiú kérdezgette, apuci hová megyünk, álljunk meg, szálljunk ki… Közben arra gondoltam, hogy ha ezt Isten megengedte, az biztosan a javunkra is fogja fordítani. Este 7-kor érkeztünk (Dr. Szalkay Krisztina vett föl bennünket), és Lacust azonnal beköltöztették, én meg mentem vele. Anyucija nagyon nehéz szívvel engedett el bennünket hisz ott akart ő is lenni mindenütt, de ez most a második kis jövevényünk (Kata) szoptatása miatt nem volt lehetséges. Az első kórházi vérvételkor kiküldtek, hisz eleve láttam az értetlen szemeket, hogy mit keres itt egy férfi, biztos egy nyámnyila, aki a vért sem bírja, sok gondunk lesz ezzel még… Ezek után Lacus ordított négy nővér társaságában (próbálták lefogni a „legyengült „kisfiút”, nem ment), aztán behívtak a padló véres, az ágy véres, a gyerek véres, mindenki törölget. Semmi baj, apuka viheti hűtőfürdőre. Újabb kínok aztán próbálunk aludni. Lacus egy csúnya kis ágyban, én mellette egy kis széken virrasztottam. Éjfél előtt egy kedves doktornő (Szepessy Eszter) jegyezte meg, hogy jobb lenne hazamenjek ha csak egy néhány órára is, mert még sokat kell kibírjak a következő nappal. Hallgattam rá hiszen lázmérőt is kértek tőlem, és még néhány holmit. Kora reggel sikerült még az ébredése előtt beérjek, így csak az volt a kérdése mikor megyünk haza a "piros autóval". (Ő ugyanis akkoriban az autós képes újságokat lapozgatta, és minden oldalnál hangosan brummogott is elégedetten.) Nem tudok mit mondani, hisz látom ebből akár nagyon sok nap is lehet. Aztán vizsgálatok és az ultrahang közben már látom a gyorsan odasereglő orvostanhallgatók láttán, hogy nem túl jó hírek várnak ránk. Egy négy cm fölötti nagy nyirokcsomó tályog felnyitása, eltávolítása vár ránk. Aztán hirtelen minden felgyorsul körülöttünk, aneszteziológus sorolja a beleegyezésemhez az altatás veszélyeit, aztán a fülész főorvos vizsgál, magyaráz jó néhány orvos ránk jár, a kezelőnk Pásti Krisztina doktornő már negyedszer kérdez újra mindent, Lacusnak már minden fehér köpenyből elege van, de mivel nem ehet, infúziót kell kapnia, emiatt nehéz nyugtatnom. Aztán eljön a mi időnk, és ahogy kísérem a műtőst kezében a kissé már alélt Lacussal kezdek rádöbbenni, mennyire szeretem ezt a kis apróságot… A folyosón kicsit erőtlenül, de jól hallhatóan „kiáltja” újra és újra: „Apucika, apucika, apucikát akarom!” De ez a kis arany pofa, aki rendkívül udvariasan megmondja, hogy hívják, hány éves „három leszek novemberben”, még az ultrahang után is azt mondta: „Köszönöm a vizsgálatot!” most Isten kezében van. Egyetlen dolog vigasztalt, bár a könnyeimmel nem bírtam, így ki kellett üljek a kocsiba, hogy aznap reggel az Úr Jézus csodálatos gyógyítása volt a százados szolgáján, aki elhitte, hogy Jézusnak nem is kell testben ott lennie, ahhoz, hogy szolgája meggyógyuljon, mert hatalommal bíró ember. "És monda Jézus a századosnak: Eredj el, és legyen neked a te hited szerint. És meggyógyult annak szolgája abban az órában. /Máté 8:13/" Én is elhittem, és fel is vidultam. Egy negyedóra múltán már hozták is, újabb fél liter infúzióval a karján, ő pedig ahogy betették kiságyába elkezdte talán utolsó tusáját a felgyülemlett kórokozók helyével, de olyan erővel, ami felnőtteket is megszégyenítene. Emelte a fejét nem szabad, a kezeit, nem szabad, a lábait, nem szabad stb… Én teljes testemmel ráborultam, hogy az infúzió nehogy kiessen, és a műtét helye ne sérüljön. Majd félórán át küzdöttünk, hogy ő egy helyben maradjon, ne kelljen fel, és ne szaladjon haza. Aztán elaludt. Én pedig leizzadva, az alkarom izmai szabályosan bedagadtak, de hálatelt szívvel leroskadtam. Újabb egy óra az infúzióval, és elkezdődött valami olyasféle rohamos gyógyulás, amire gondolni sem mertünk. Estére már sokat játszottunk, másnap pedig már az én uzsonnámat is jóízűen bekebelezte. Aztán barátokat szerzett a kórházi sorstársai között, és már csak arra kellett figyelni, hogy ne az legyen minden gondolata, mikor megyünk haza. Egy hét múlva ki is engedték, így nagyon boldogok voltunk sok játék, miegymás… Ugyanis ahogy kitettük a lábunkat a kórházból, az első megjegyzése nem a haza volt, hanem hogy ő megy a Mek-be (McDonalds)…
Sokszor nehéz visszaemlékezni azokra a napokra, amikor igazán nem történt más, mint tettük a dolgunkat, a történés nélküli világot. Mindig keressük a nagy dolgokat, melyek örökre beírták magukat az emlékezetünkbe, és nem vesszük észre milyen fontosak az apróságok.